vissza kellett volna mennem
hogy most ne a halált tartsam
egyetlen kiútnak
hogy ne nyomasszon a tény

mert vár ránk az otthon melege
az otthon melege ami kihűlt szobába
kimúlt emlékek után kapar

mert azt csinálom, kaparok az emlékek után
keresek vmi fanyarút, ami okot ad a fájdalmas arckifejezésemnek
de nem találok semmit, kapargatom csak a falakat és mesékből építek igazakat.
képeket képzelek, szavakat léptetek életbe
de ezek mind illúziók. egy vmi biztos. a hangulatok
ami akkor indulnak be mikor megnézek egy filmet, amit annyira szerettem gyerekként
vagy az ízek
tapintások

de szavakról, tettekről nincs emlékem.
emléknek gondolt elképzelések vannak csupán.
olyan nevetséges.
és én mégse tudok nevetni
se sírni
ami sztem a legrosszabb
mert se kifelé se befelé, sehova nemmegy semmi
és ezek percek se maradnak emlékek.
csak nehogy ne maradjanak ízek, illatok, érintések, hangulatok.
nehogy csak arra emlékezzem a fiatal felnőtt koromból, hogy
minden nap elvágyódtam innen és ez annyira erős volt, hogy nem engedett élni, de annyira viszont képes volt elgyengíteni, hogy meghalni képtelenné tegyen.

vissza kellett volna mennem, hogy bogyókkal nyomjanak tovább és megértett világképeket nyeljek be kicsinyke gombócba rohamként összerándult torkomba és gyomromba